Ez a két szó zakatolt a fejemben a Margit és
az Erzsébet-híd között az autóban, miközben egy szakmai workshopra mentem.
Egy hú-de-kivagyok levelemre kaptam válaszul a barátomtól, akire
tanácstalan-kétségbeesett dühömet öntöttem.
A zsigereim tiltakoztak – magyar szakos végzettséggel a „vers”
számomra az elérhetetlen esztétikai szintet jelentette, aminek a közelébe sem
merem gondolni magamat; aminek semmi köze nem lehet a tizenévnyi
bizniszvalóságomhoz.
Mégis: a szívem és az agyam elkezdte kirakni magából a tétova szavakat, dühödt sorokat. Amiket a workshop előtti utolsó nyugodt percekben egy ajánlat hátuljára gyorsan leírtam őket.
Azóta négy alkalommal idéztem fel ezt a kétszavas tanácsot.
Négyszer rántott ki
érzelmi-gondolati mókuskerekemből az alkotás.
Négyszer kaptam energiát és új
ötleteket a helyzetem, érzéseim nem szokásos megfogalmazásától.
Négyszer töltődtem fel az alkotás
adta elmélyülésben.
Négyszer adtam lehetőséget a
barátaimnak, hogy a vers kapcsán valós beszélgetéseket folytassunk.
Írjál te is verset. Lazát, sutát, rövidet vagy kuszát - bármilyet. Ne az esztétikával törődj, hanem a folyamattal. Élvezd. Adj teret magadnak: az ihletnek, a lelked áramlásának és a szavakkal-ritmussal való játszadozásnak.Segít, feltölt, közelebb visz önmagadhoz.
Versre fel!
Ui.: Nagy élvezettel tölt el, hogy a vers ismét utat tör magának a "Slam Poetry" térhódításával. Mert verset nemcsak írni, hanem hallgatni és mondani is jó.
Negyvenesnek lenni… Jon Turteltaub rendezett egy furcsa kis filmet, Kölyök (The Kids) címmel. Bruce
Willis vezet bennünket végig egy sikeres, napokon belül negyvenes férfi
pszichológiai utazásán – hogyan dolgozza fel életútjának felénél addig
megválaszolatlan kérdéseit. A filmben 8 éves énje szegezi neki a fenti
kérdést és döbbenten folytatja: "Tényleg ilyen leszek 40 évesen?".
Érthetős és élvezetes tanmese a középkor kezdetének kihívásairól. Arról a változásról, ami úgy tűnik, megkerülhetetlen - a sokat emlegetett és retteget "midlife crisiról.
Hollywood a
filmben bíztatóan hívja fel a figyelmünket arra, hogy igenis tegyük fel a Kik vagyunk? Mit adtunk eddig a világnak? Mit
szeretnénk kezdeni a további éveinkkel? kérdéseket. Megéri. A válaszkeresés
folyamata kizökkent bennünket a kényelmesen berendezettnek hitt
mindennapjainkból - de ez a befektetés busásan megtérül az előttünk álló 30-50
évben.
Egy társadalmi illúzió: negyvenesként már tied az
élet
"Ugyan már! Minek változásról, pláne második esélyről papolni? Megvan,
amiért az előző két évtizedben küzdöttünk: van hivatásunk, családunk és
életstílusunk, tán még identitásunk is. Mi vagyunk a társadalom gerince. Szavunk
van. Számítunk!" Mondjuk tiltakozva. Mégis… a kutatások szerint
legtöbbünknél negyvenesként a boldogságérzet a mélyponton van. Néhény a jellemző
életérzésekből :
Letargia és unalom hatalmasodik el rajta: ami eddig lelkesítette, az érdektelenné és értéktelenné válik.
Lassan elveszít mindent, amiben eddig bízott.
Nem tud a régi módon élni, de nem találja az újat sem.
Harcok folynak a személyiségen belül és kívül.
Az élet minden aspektusa megkérdőjeleződik.
Az ember tele van váddal önmaga és mások ellen.
Kételkedik mindenben, és keresni kezd valami újat.
Elveszíti az illúzióit, ezért ürességet él át.
(S. Petik
Krisztina jegyzete alapján – Család és fejlődés
2007)
Honnan jönnek ezek az
energiavesztések, lefagyások? Nem érted, rémisztően nem
érted, hogy elindult egzisztenciáddal, növekvő családoddal, erősödő
karrierereddel, alkotóerőd és kreativitásod teljes erejében mi bajod van?
Akkor pláne feszítőek ezek az érzések, ha életed valamelyik
területen tényleg nem érzed magadat sikeresnek: már túlvagy félbehagyott
családokon; úgy érzed, mindig csak mások elvárásairól szól a munkád;
belegabalyodtál az egzisztenciád fenntartásba; rohamosan érzed tested
öregedesét; nem találod a helyed önmagad életében.
A Quimbyhez szinte bármilyen
életérzésért bátran lehet fordulni - 2011-es daluk, az Amit
kergetek is erőteljesen hozza a fentieket hangzásában
és szövegében.
A paradoxon évei: kiteljesedsz vagy
bennragadsz
A jó hír: ezek a tünetek egy fejlődésünket segítő, szinte kötelezően megtörténő nehéz időszak
velejárói, azt mutatja, hogy elérkeztél a
„szendvics-generációba”, a fiatalság és öregség közötti intenzív
személyiségfejlesztés korszakába. Ezen a változáson a kamaszkorhoz hasonlóan
"kötelező" végigmenni. Jó hír, hogy a mentális, életmódbeli és testi-hormonális
átalakulást lehet menedzselni - nehéz elkezdeni.
A rossz hír: ha ezek a tünetek erősek, akkor bizony van tennivaló,
hiába hitted, hogy a negyvenes évek a hátradőlésé lesznek. Ha nem vágsz bele az
önmagad kitisztázásába, akkor megrekedsz az „örök fiatal”
szerepében vagy passzívan sodródsz bölcsesség, önbecsülés, cél nélküli
megöregedés felé. A belső kiteljesedés és
megerősödés helyett csak kódorogni fogsz a negyvenes-ötvenes éveidben -
és nagy valószínűséggel megkeresedett és beteg hatvanasként kezded időskori
éveidet.
Az embernek képessé kell válnia arra, hogy egyszerre két
ellentmondó állítást egy időben tudjon szemlélni, és úgy fogalmazza meg őket,
hogy egyszerre mindkettő igaz legyen. Ez a legfontosabb mentális és
intellektuális feladat. A paradoxonok évei ezek, amin nem segít a formális
logika egymegolásos gondolkodása. A tét, milyen választ tudunk adni az
ellentétek feloldására vagy azokkal való együttélésre:
Látni felnőni a gyermekeket – és átélni szüleink elvesztését.
Kreatív tettvággyal bírni – és sokszor már versenyhátrányban lenni a munkaerőpiacon.
Erős igény az önmegvalósításra – miközben az egzisztenciális és társadalmi kötelezettségek erős keretek szabnak a váltásnak.
El kell engedni az örök fiatalság illúzióját és mégis megmaradni önmagunkat értékelőnek a fiatalság-központú kultúránkban.
Ebben az időszakban rákényszerülünk a végső kérdésekkel való
szembesülésre: Kik vagyunk? Mi az igazán fontos?
Krízishelyzetben mi alapján döntök? Mit tudok adni a világnak, ha az eddigi
szerepeim nem működnek? Hogyan tudom elengedni a halottaimat? És a gyermekeimet?
Hiszek-e abban, hogy amit tettem, az úgy volt jó, ahogy történt?
Középkorúként a fiatalság és elmúlás közötti kapocs vagyunk - ezt
hívja a szakirodalom "Szendvics-generációnak". Rajtunk múlik,
hogy muszáj-parizerként vagy a valódi értelmet adó karakteres ízként éljük-e meg
ezt a köztességet.
Mikor érezted át először, hogy már
van múltad? - középkúrúságod első pillanata
Talán akkor kezdődik a középkor, amikor megérzed, hogy már van
múltad és megérzed az elmúlást. Ez nekem 35 éves koromban volt Szegeden egy
áprilisi éjszakán. Aznap kaptam egy számomra nagyon fontos kitüntetést a volt
főiskolai tanszékemtől a 15 évvel azelőtti aktivitásomért; este nagyot
ünnepeltünk az akkori huszonévesekkel – majd az ünneplésből éjjel hazafelé menet
egy kafkai élményt éltem át egy zavarodott idős asszonnyal való hosszú
beszélgetésben. Az a nap tette elém teljes töménységében a fenti paradoxonokat
és indított el középkorom felé.
És hogy ez milyen változásokat indított el bennem és mit eredményezett? Azt
inkább egy kávé mellett mesélem el :) - és szívesen veszem mások történeteit
is.
Tökéletesen alkalmas a kezdéshez, tízoldalas finom falatkák, mind rögtön érthető, de karakteresen más és más íz. Mindegyik egy-két személyes kis mikrodráma - egyszerűek, de emlékezetesek. Bármikor letehető és folytatható. Időnként nagyon fájó, néha odakacsintósan szentimentális és mindig nagyon francia. Szeretni fogom ezt a nőt.
Nem tudtam belekezdeni, mert a párom anyukája elkezdte olvasni. Jó látni, hogy majd hetven évesen bátran elkezd új könyveket. Múltkor Az alapítványt olvasta el nálunk és határozottan élvezte.
Ez volt az igazi ajándékkönyv. Egy nap és egy fél éjszaka. Nem gondoltam volna, hogy ennyire azt kapom tőle, amiért választottam: a levelezés örömét. Ami a visszafogottságról, a kivárásról, a mérlegelésról szól. Óvatos lépések és félreértések, novellákba költött félelmek és fantáziák. És az imádnivaló bátorság: férfi és nő párbeszédét szeretnénk bemutatni? Akkor írjon egy férfi és egy nő! Istenem, de jó ez az egyszerű megoldás - nekem szinte alázatnak tűnik! Köszönöm, olvasóként köszönöm.
Ezt Eszter lányom kapta, "ifjúsági thriller". Grisham jó író. Itt vannak jó karakterek, élvezettel lehet olvasni. és közben 8fránya emerikai pragmatizmus) elmagyarázzák az igazságszolgáltatás működését, a jelzálogkölcsön és a személyes csőd jelentését, beszélnek az állatok és az illegális bevándorlók jogairól. Nem tudom, Esztert is leköti-e, nekem kimondottan érdekes volt. Nem krimiként, hanem ügyes kis ismeretterjesztőként. De lehet, hogy fiatalnak túl didaktikus.
"Egy este, amikor gyönyörű kertjében sétálgatott, és a világító bogarakta nézte, a tücskök muzsikáját, a békák kórusát hallgatta, Szájemón véletlenül benézett a felesége ablakán.
Felesége és kedvenc ágyasa a gó-tábla előtt ült, játszottak. Szájemón elgéedetten látta, hogy a két nő békében, vidáman megfér egymással, ám megdöbbent, amikor észrevette, hogy kibontott hajuk tincsei felelemlkednek, és kígyókká válva küzdenek egymással.
(...)De nem, közelről már világosan látta, hogy mi történik. A két nő mosolyogva tologatták a korongokat a gó-táblán, udvariasan beszélgettek, de eközben kígyóvá vált hajtincseik ádázul harapták, marták egymást. Szájemón ebből egyből megértette, hogy a két nő, a látszat ellenére úgy gyűlöli egymást, hogy férfi azt fel sem foghatja.
Szájemón nyugtalanná vált. (...) Egész éjjel töprengett, végül úgy döntött, hogy ennek az áldatlan állapotnak úgy vethet véget, ha elmenekül a gyűlölködés fészkéből. (...) Hova is mehetett volna máshova, mint a sógunhoz.
-Nagyuram, légy kegyes hozzám, és engedd meg, hogy ismét harcoljak!" Ezt az uram olvasta fel reggeli kávé közben Kicune: A szamuráj erényei (Itó könyve)-ből.
Mi van most soron? Egy gyönyörű, okos műelemző könyvecske. 20 alkotás az Edo-korszakból Szato Tomokov: A japán művészet albumában
Tegnap még projekttervezés - ma pedig adventi ellágyulás?
A karácsonyi készülődés átállást segítő menüpontja, hogy beszerzem az ünnepek alatt elolvasandó könyveimet is. Mások világaival töltekezve sétálok bele az ünnepekbe.Karácsony másnapján pedig, amikor úgyis csak a semmittevésre vágyunk és még mindig nagyon hamar sötétedik, bevackolni a kanapéra az olvasólámpa alá egy könyvvel, hideg sülttel és vörösborral; a lányok a kanapé másik felén hasonlóan, csak süteménnyel felszerelkezve... maga a béke.
Összeállt a karácsonyi menü. Könnyű, nehéz, fanyar és édes vegyesen. Köszönöm Andinak az etyeki könyvtárból a segítséget!
...mert úgy kezdődött az ajánlója, hogy "Azt mondta, csak egyet kérek tőled. Hadd szagoljalak meg." Egy szót sem olvastam tovább, máris kiválasztottam. Bikának kötelező.
ugyancsak könyvtárosi ajánlásra, erdélyi főnemesi retyeruty (sic!) sztorijaira fűzött, folymatos evéssel fűszerezett regény. Mi más legyen karácsonykor?
...mert ezt is a kezembe adták, ha már az előzőt nem raktam vissza. Levélregény... szeretek levelezni. Az a régi fajta volt az igazi, amikor izgulhattál, mikor jön a postás... milyen 5 soros választ kapsz az 5-10 oldalas szösszeneteidre életről, világról, zenéről, szerelemről. Az emil más, a klaviatúra nem toll, rágcsálni sem lehet; a képernyő nem papír az íróasztalodon megvilágítva a kedvenc olvasólámpáddal - de azért a gondolkodás és az izgalom öröme megmaradt.
...mert egy krimi is kell a semmitevés mellé. Svéd. Mi más. A tetovált lány óta tudjuk, hogy Svédországban bűn az élet. Csak nagyon vastag. Ráérnek ott az emberek. Na jó, most én is.
Az uramnak. Japán rövid példatörténetek harcosoknak bátroságról együttérzésről, tisztességről etc. Gondolom, valamikor régről, de ez nincs benne a könyvben. Még az is lehet, hogy én is beleolvasok, mondjuk a "Teamester és a gyilkos"-t.
A Digitális Strory Telling tréningen volt egy gyakorlat.
Összedobáltunk néhány szót és kaptunk 5-10 percet, hogy írjunk belőle egy
történetet. Ez sikerült. Megszerettem. Így utólag olvasva talán a Dunáról szól, talán nem.
Torobola: Ködös reggel III. (indafotó)
Ködös reggeleken nem szeretem a Dunát. Ahogy lustán,
nemtörődöm módon ásítozik a város közepén. Közönyös-szürkén folyik a házak és
romtelkek között. Mi ott zsizsegünk és brümmögünk körülötte és ő meg annyit sem
mond: „Fapapucs”.
És én minden ködös reggel sóvárogva nézem. Könyörgöm a
szeretetéért, egy nekem szóló csillogásáért. Aztán dühössé válok. Ütném, de a
vizet nem lehet megütni. Marasztalnám, de ami folyton csak érkezik és elmegy,
nem lehet azt mondani, hogy „Maradjál!”. Ne folyó legyen, hanem száraz lábbal
járható életút…?
Ez egy könyvajánló. Még csak a felénél tartok. Épp ezt az oldalt olvasom.
..."Sing úrban felmerült a kérdés, hogy vajon szerencsés-e önnel pont a mai napon egy ilyen horderejű üzletről tárgyalni...""De hát miért, mi a gond?" A kínai felé fordultam, hogy megnyugtassam. Idióta módon felvettem a főnökarcomat és kivillantottam a magabiztos French manager mosolyt. Elég nevetséges lehetett...Szemben a pasassal, aki egyre jobban szórakozott... Nagyon jól érezte magát, a szeme úgy elkeskenyedett, hogy el is tűnt. "Valami hülyeséget mondtam?" "Nem, dehogyis." "Akkor maga mondott valami hülyeséget?" "Nem, dehogyis! Éppen elég volt fordítani a maga hadarását!" (...) "Sing úr azt mondja, hogy ön... ööö... nem elég összeszedett, mert éppen most esik szerelembe, és Singh úr nem kíván egy olyan franciával tárgyalni, aki épp szerelembe esik. Azt mondja, túl kockázatos."...
Úgyhogy most kinyittattam egy üveg oportót, töltök magamnak egy pohárral és megtudom, mi lesz a folytatás. Anna Gavalda Szerettem őt című könyve igazi egydélutános kamaradarab. Könnyen olvasható párbeszédes stílusban megírva, "akármelyikünk mondhatná" nyelvezeten. Talán egy nőről szól, akit két hete hagyott ott a férje, talán az apósáról, akivel kiúttalanságában egyre hosszabb beszélgetéseket folytat, talán másról... nem tudom, még a felénél járok. Kicsit közhelyes, de éppen ezért kellemesen ismerős - eső és pohár bor mellé pont jó lesz. És ez nem kevés. Pont ilyet kértem a könyvtárban. Grecsó Krisztián után jár egy kis pihenő, bár nyulván Anna is tartogathat még meglepetéseket.
Október első esős vasárnap délutánja. Ritkánlátott és nagyon szeretett barátommal csetelünk – talán a szürkület okozta elcsendesédés miatt életről, önismeretről, megismerhetőségről. Sokszor különböző a véleményünk, mi magunk is különbözőek vagyunk. Élvezzük egymás gondolatainak megértését vagy éppen a félreértésekből elinduló új gondolatokat. A csetelés után 1 órával kapok egy fájlt – a lentebb látható szófelhő van benne. A beszélgetés szavainak kaotikus esszenciája.
Ez a beszélgetés és szófelhő (vagy talán szótó) indította el gondolataimat. És lettem tóvá én magam is.
Egy tó. Ez vagy. Képzeld el, hogy egy tó vagy. Van szélted,
hosszod – ez kívülről is látszik. Van mélységed és sekélységed, saját belső
világod – ezt csak az ismerheti meg, aki beléd kerül.
Kívülről hat rád a hideg, a szél, a napsütés. Reagálsz: változik a színed, a hőfokod; felszíned hol hullámokat vet, hol tükörsimán csillog. Van, hogy csábítóan friss vagy; van, hogy kiszáradsz – és van, a sokáig tartó eseménytelen melegben poshadt-állottá válik rezzenéstelen vized. Ezt látják kívülről belőled. A sokféleséget a felszínedben és a kiterjedtségedben. Reagálsz a külvilágra és a külvilág is reagál rád.
De a mélységed kívülről titok marad. A felszín alatti világodat nem lehet látni. Az ott levő életet, ami egy folyamatosan változó, folyamatosan önmaga egyensúlyát, túlélését kereső világ. Ahol minden pillanatban változik valami – és amiben mégis van egy folyamatos állandóság, amíg csak létezik. A benne levő részek egymással kapcsolódnak, megerősödnek, elhalnak, új részek alakulnak ki… - mindig történik valami, ami egyszerre van egymással kapcsolatban, és ami minden részében sohasem kontrollálható. Egy olyan világ, ami ha kétszeresére duzzad vagy tócsányira szűkül – lényegét tekintve mindig ugyanaz lesz.
Ki vagy? Milyen vagy? Kívülről látni sokszor könnyebb. Legalábbis könnyebb látni a sekélységeidet – azokat a helyeket, amiknek az alját mások is érzékelhetik. Ahova nem félnek bemenni, ahol biztonságban érzehetik magukat – tudják, hova lépnek.
És könnyű látni és használni azokat a részeinket, amiket felcímkézünk, sőt hirdetünk: „Gyere, itt meleg homokon pihenhetsz!”; „Gyere, itt izgalmak várnak rád!”, „Gyere, itt adok a halaimból neked!” És jönnek. Jönnek azok az emberek, akiket hívogatsz kikötőiddel, partjaiddal, csillogó halaiddal. Van, hogy hálás látogatóként távoznak; van, hogy hosszabb-rövidebb időre lakóddá válnak; van, hogy szemetelő csürheként távoznak romokat hagyva maguk után. Pedig mindegyiket te hívtad.
Persze vannak, akik úgy is belédgázolnak, hogy nem hívtad és nem is nézik, mi vár rájuk. Bátrak? Kíváncsiak? Vagy éppen érzéketlenek? Tudnak és szeretnek úszni ismeretlen tavakban? Vágynak rád minden következménnyel együtt? Ki tudhatja, mit tesznek veled. Ki tudja, mit teszel te velük.
Néha megpróbáljuk megismerni a tavat, ami vagyunk – beleereszkedünk saját magunkba. A tudat néha lebegve, kis pipával néz önmagába könnyed felszínességgel. Örömmel ámul a felfedezett érdekességeken és megijed a mélység árnyaitól. Máskor mindenttudó kutatóhajóval próbálja feltérképezni a legmélyebb árkokat, rávilágít ősi rétegekben úszkáló sosemlátott élőlényeidre. Jegyez, vizsgál, begyűjt és felszínre hoz – felboncol, tenyészt, megmagyaráz, kiállít. Hajt bennünket a kíváncsiság, a vágy a megértésre és a félelem az ismeretlentől. Miközben tudjuk, óh, mennyire tudjuk, hogy itt nincs végsőválasz. Nincsenek részekből összerakott, képletté formálható igazságok. Mi magunk vagyunk a tó, az örökké változó és mégis állandó. Nem úszni kell önmagunkban, hanem megélni a létünket.
Egy tó vagy, akinek a tomboló orkánban is van csendesen ringó szeglete. Aki a sima felszín alatt is vibrálóan él. Aki behív magába másokat. Aki soha senkit nem tart meg magának örökké. Akinek a részei önmagukért és egymásért küzdenek, hol segítve, hol pusztítva téged. Aki hidegből-melegből, hullámzó energiából áll. Aki állandóságában is örökké változó.
