"Tó vagyok"

Október első esős vasárnap délutánja. Ritkánlátott és nagyon szeretett barátommal csetelünk – talán a szürkület okozta elcsendesédés miatt életről, önismeretről, megismerhetőségről. Sokszor különböző a véleményünk, mi magunk is különbözőek vagyunk. Élvezzük egymás gondolatainak megértését vagy éppen a félreértésekből elinduló új gondolatokat. A csetelés után 1 órával kapok egy fájlt – a lentebb látható szófelhő van benne. A beszélgetés szavainak kaotikus esszenciája. Ez a beszélgetés és szófelhő (vagy talán szótó) indította el gondolataimat. És lettem tóvá én magam is.

Egy tó. Ez vagy. Képzeld el, hogy egy tó vagy. Van szélted, hosszod – ez kívülről is látszik. Van mélységed és sekélységed, saját belső világod – ezt csak az ismerheti meg, aki beléd kerül.

Kívülről hat rád a hideg, a szél, a napsütés. Reagálsz: változik a színed, a hőfokod; felszíned hol hullámokat vet, hol tükörsimán csillog. Van, hogy csábítóan friss vagy; van, hogy kiszáradsz – és van, a sokáig tartó eseménytelen melegben poshadt-állottá válik rezzenéstelen vized. Ezt látják kívülről belőled. A sokféleséget a felszínedben és a kiterjedtségedben. Reagálsz a külvilágra és a külvilág is reagál rád.

De a mélységed kívülről titok marad. A felszín alatti világodat nem lehet látni. Az ott levő életet, ami egy folyamatosan változó, folyamatosan önmaga egyensúlyát, túlélését kereső világ. Ahol minden pillanatban változik valami – és amiben mégis van egy folyamatos állandóság, amíg csak létezik. A benne levő részek egymással kapcsolódnak, megerősödnek, elhalnak, új részek alakulnak ki… - mindig történik valami, ami egyszerre van egymással kapcsolatban, és ami minden részében sohasem kontrollálható. Egy olyan világ, ami ha kétszeresére duzzad vagy tócsányira szűkül – lényegét tekintve mindig ugyanaz lesz.

Ki vagy? Milyen vagy? Kívülről látni sokszor könnyebb. Legalábbis könnyebb látni a sekélységeidet – azokat a helyeket, amiknek az alját mások is érzékelhetik. Ahova nem félnek bemenni, ahol biztonságban érzehetik magukat – tudják, hova lépnek.

És könnyű látni és használni azokat a részeinket, amiket felcímkézünk, sőt hirdetünk: „Gyere, itt meleg homokon pihenhetsz!”; „Gyere, itt izgalmak várnak rád!”, „Gyere, itt adok a halaimból neked!” És jönnek. Jönnek azok az emberek, akiket hívogatsz kikötőiddel, partjaiddal, csillogó halaiddal. Van, hogy hálás látogatóként távoznak; van, hogy hosszabb-rövidebb időre lakóddá válnak; van, hogy szemetelő csürheként távoznak romokat hagyva maguk után. Pedig mindegyiket te hívtad.

Persze vannak, akik úgy is belédgázolnak, hogy nem hívtad és nem is nézik, mi vár rájuk. Bátrak? Kíváncsiak? Vagy éppen érzéketlenek? Tudnak és szeretnek úszni ismeretlen tavakban? Vágynak rád minden következménnyel együtt? Ki tudhatja, mit tesznek veled. Ki tudja, mit teszel te velük.

Néha megpróbáljuk megismerni a tavat, ami vagyunk – beleereszkedünk saját magunkba. A tudat néha lebegve, kis pipával néz önmagába könnyed felszínességgel. Örömmel ámul a felfedezett érdekességeken és megijed a mélység árnyaitól. Máskor mindenttudó kutatóhajóval próbálja feltérképezni a legmélyebb árkokat, rávilágít ősi rétegekben úszkáló sosemlátott élőlényeidre. Jegyez, vizsgál, begyűjt és felszínre hoz – felboncol, tenyészt, megmagyaráz, kiállít. Hajt bennünket a kíváncsiság, a vágy a megértésre és a félelem az ismeretlentől. Miközben tudjuk, óh, mennyire tudjuk, hogy itt nincs végsőválasz. Nincsenek részekből összerakott, képletté formálható igazságok. Mi magunk vagyunk a tó, az örökké változó és mégis állandó. Nem úszni kell önmagunkban, hanem megélni a létünket.

Egy tó vagy, akinek a tomboló orkánban is van csendesen ringó szeglete. Aki a sima felszín alatt is vibrálóan él. Aki behív magába másokat. Aki soha senkit nem tart meg magának örökké. Akinek a részei önmagukért és egymásért küzdenek, hol segítve, hol pusztítva téged. Aki hidegből-melegből, hullámzó energiából áll. Aki állandóságában is örökké változó.


Szakmai blogjaim: http://ascon.hu/tag/mate-barbara/