Ez a két szó zakatolt a fejemben a Margit és
az Erzsébet-híd között az autóban, miközben egy szakmai workshopra mentem.
Egy hú-de-kivagyok levelemre kaptam válaszul a barátomtól, akire
tanácstalan-kétségbeesett dühömet öntöttem.
A zsigereim tiltakoztak – magyar szakos végzettséggel a „vers”
számomra az elérhetetlen esztétikai szintet jelentette, aminek a közelébe sem
merem gondolni magamat; aminek semmi köze nem lehet a tizenévnyi
bizniszvalóságomhoz.
Mégis: a szívem és az agyam elkezdte kirakni magából a tétova szavakat, dühödt sorokat. Amiket a workshop előtti utolsó nyugodt percekben egy ajánlat hátuljára gyorsan leírtam őket.
Azóta négy alkalommal idéztem fel ezt a kétszavas tanácsot.
Négyszer rántott ki
érzelmi-gondolati mókuskerekemből az alkotás.
Négyszer kaptam energiát és új
ötleteket a helyzetem, érzéseim nem szokásos megfogalmazásától.
Négyszer töltődtem fel az alkotás
adta elmélyülésben.
Négyszer adtam lehetőséget a
barátaimnak, hogy a vers kapcsán valós beszélgetéseket folytassunk.
Írjál te is verset. Lazát, sutát, rövidet vagy kuszát - bármilyet. Ne az esztétikával törődj, hanem a folyamattal. Élvezd. Adj teret magadnak: az ihletnek, a lelked áramlásának és a szavakkal-ritmussal való játszadozásnak.Segít, feltölt, közelebb visz önmagadhoz.
Versre fel!
Ui.: Nagy élvezettel tölt el, hogy a vers ismét utat tör magának a "Slam Poetry" térhódításával. Mert verset nemcsak írni, hanem hallgatni és mondani is jó.
Negyvenesnek lenni… Jon Turteltaub rendezett egy furcsa kis filmet, Kölyök (The Kids) címmel. Bruce
Willis vezet bennünket végig egy sikeres, napokon belül negyvenes férfi
pszichológiai utazásán – hogyan dolgozza fel életútjának felénél addig
megválaszolatlan kérdéseit. A filmben 8 éves énje szegezi neki a fenti
kérdést és döbbenten folytatja: "Tényleg ilyen leszek 40 évesen?".
Érthetős és élvezetes tanmese a középkor kezdetének kihívásairól. Arról a változásról, ami úgy tűnik, megkerülhetetlen - a sokat emlegetett és retteget "midlife crisiról.
Hollywood a
filmben bíztatóan hívja fel a figyelmünket arra, hogy igenis tegyük fel a Kik vagyunk? Mit adtunk eddig a világnak? Mit
szeretnénk kezdeni a további éveinkkel? kérdéseket. Megéri. A válaszkeresés
folyamata kizökkent bennünket a kényelmesen berendezettnek hitt
mindennapjainkból - de ez a befektetés busásan megtérül az előttünk álló 30-50
évben.
Egy társadalmi illúzió: negyvenesként már tied az
élet
"Ugyan már! Minek változásról, pláne második esélyről papolni? Megvan,
amiért az előző két évtizedben küzdöttünk: van hivatásunk, családunk és
életstílusunk, tán még identitásunk is. Mi vagyunk a társadalom gerince. Szavunk
van. Számítunk!" Mondjuk tiltakozva. Mégis… a kutatások szerint
legtöbbünknél negyvenesként a boldogságérzet a mélyponton van. Néhény a jellemző
életérzésekből :
Letargia és unalom hatalmasodik el rajta: ami eddig lelkesítette, az érdektelenné és értéktelenné válik.
Lassan elveszít mindent, amiben eddig bízott.
Nem tud a régi módon élni, de nem találja az újat sem.
Harcok folynak a személyiségen belül és kívül.
Az élet minden aspektusa megkérdőjeleződik.
Az ember tele van váddal önmaga és mások ellen.
Kételkedik mindenben, és keresni kezd valami újat.
Elveszíti az illúzióit, ezért ürességet él át.
(S. Petik
Krisztina jegyzete alapján – Család és fejlődés
2007)
Honnan jönnek ezek az
energiavesztések, lefagyások? Nem érted, rémisztően nem
érted, hogy elindult egzisztenciáddal, növekvő családoddal, erősödő
karrierereddel, alkotóerőd és kreativitásod teljes erejében mi bajod van?
Akkor pláne feszítőek ezek az érzések, ha életed valamelyik
területen tényleg nem érzed magadat sikeresnek: már túlvagy félbehagyott
családokon; úgy érzed, mindig csak mások elvárásairól szól a munkád;
belegabalyodtál az egzisztenciád fenntartásba; rohamosan érzed tested
öregedesét; nem találod a helyed önmagad életében.
A Quimbyhez szinte bármilyen
életérzésért bátran lehet fordulni - 2011-es daluk, az Amit
kergetek is erőteljesen hozza a fentieket hangzásában
és szövegében.
A paradoxon évei: kiteljesedsz vagy
bennragadsz
A jó hír: ezek a tünetek egy fejlődésünket segítő, szinte kötelezően megtörténő nehéz időszak
velejárói, azt mutatja, hogy elérkeztél a
„szendvics-generációba”, a fiatalság és öregség közötti intenzív
személyiségfejlesztés korszakába. Ezen a változáson a kamaszkorhoz hasonlóan
"kötelező" végigmenni. Jó hír, hogy a mentális, életmódbeli és testi-hormonális
átalakulást lehet menedzselni - nehéz elkezdeni.
A rossz hír: ha ezek a tünetek erősek, akkor bizony van tennivaló,
hiába hitted, hogy a negyvenes évek a hátradőlésé lesznek. Ha nem vágsz bele az
önmagad kitisztázásába, akkor megrekedsz az „örök fiatal”
szerepében vagy passzívan sodródsz bölcsesség, önbecsülés, cél nélküli
megöregedés felé. A belső kiteljesedés és
megerősödés helyett csak kódorogni fogsz a negyvenes-ötvenes éveidben -
és nagy valószínűséggel megkeresedett és beteg hatvanasként kezded időskori
éveidet.
Az embernek képessé kell válnia arra, hogy egyszerre két
ellentmondó állítást egy időben tudjon szemlélni, és úgy fogalmazza meg őket,
hogy egyszerre mindkettő igaz legyen. Ez a legfontosabb mentális és
intellektuális feladat. A paradoxonok évei ezek, amin nem segít a formális
logika egymegolásos gondolkodása. A tét, milyen választ tudunk adni az
ellentétek feloldására vagy azokkal való együttélésre:
Látni felnőni a gyermekeket – és átélni szüleink elvesztését.
Kreatív tettvággyal bírni – és sokszor már versenyhátrányban lenni a munkaerőpiacon.
Erős igény az önmegvalósításra – miközben az egzisztenciális és társadalmi kötelezettségek erős keretek szabnak a váltásnak.
El kell engedni az örök fiatalság illúzióját és mégis megmaradni önmagunkat értékelőnek a fiatalság-központú kultúránkban.
Ebben az időszakban rákényszerülünk a végső kérdésekkel való
szembesülésre: Kik vagyunk? Mi az igazán fontos?
Krízishelyzetben mi alapján döntök? Mit tudok adni a világnak, ha az eddigi
szerepeim nem működnek? Hogyan tudom elengedni a halottaimat? És a gyermekeimet?
Hiszek-e abban, hogy amit tettem, az úgy volt jó, ahogy történt?
Középkorúként a fiatalság és elmúlás közötti kapocs vagyunk - ezt
hívja a szakirodalom "Szendvics-generációnak". Rajtunk múlik,
hogy muszáj-parizerként vagy a valódi értelmet adó karakteres ízként éljük-e meg
ezt a köztességet.
Mikor érezted át először, hogy már
van múltad? - középkúrúságod első pillanata
Talán akkor kezdődik a középkor, amikor megérzed, hogy már van
múltad és megérzed az elmúlást. Ez nekem 35 éves koromban volt Szegeden egy
áprilisi éjszakán. Aznap kaptam egy számomra nagyon fontos kitüntetést a volt
főiskolai tanszékemtől a 15 évvel azelőtti aktivitásomért; este nagyot
ünnepeltünk az akkori huszonévesekkel – majd az ünneplésből éjjel hazafelé menet
egy kafkai élményt éltem át egy zavarodott idős asszonnyal való hosszú
beszélgetésben. Az a nap tette elém teljes töménységében a fenti paradoxonokat
és indított el középkorom felé.
És hogy ez milyen változásokat indított el bennem és mit eredményezett? Azt
inkább egy kávé mellett mesélem el :) - és szívesen veszem mások történeteit
is.