Maci a vízben! – Képes-e a szerelem átrepíteni a falainkon?

Moliere + Quimby: nyerő páros vagy egymást kioltó elegy?

 


Erdő, folyó, színpad

Évente egyszer Szarvas környékén nyaralunk, és most sikerült először a Vízi Színházban nézősködnünk. Moliere Mizantrópját néztük meg a Szentendrei Teátrum - Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínházának előadásában.

A Szarvasi Vízi Színház gyönyörű hely, kényelmes soraival, amfiteátrumos elrendezésével nyáresti kultúrára van kitalálva.

A művészet – részben – újításokra lett kitalálva. Nézzünk rá másképp az életünkre, kapjunk új megközelítéseket kérdéseinkhez, pakoljanak át bennünket a hétköznapitől eltérő perspektívába. Az újításokban mindig benne van a kockázat: bejön vagy tévút?
Önmagában az az ötlet, hogy Moliere Mizantrópját keverik a Quimby zenéjével - izgalmas párosítás. És hogy mi hogyan összegeztük a végén a véleményünket az előadásról? „Jóindulatú”. Ez egy ilyen újítás lett.

Hiába a jó alapanyag...

Mint amikor összeöntenek két kiváló bort, és nem teszik hordóba érlelni, hanem rögtön felszolgálják, bizony egy közepes asztali nedű jön ki. És ha kérdezi a gazda, hogy ízlik, nem akarván megbántani őt, annyit mondasz: „Ígéretes”.

Az egyik összetevő Moliere darabja, a Mizantróp Petri György fordításában. A szókimondás/őszinteség vagy a társadalomba való illeszkedés érdekében megtett apró kompromiiszumok, hazugságok/nemkimondások vezetnek-e az érvényesüléshez? Melyik visz közelebb a boldogsághoz? Létezhet-e tartósan valódi szeretet a kisebb-nagyobb rosszindulattal és őszintétlenséggel teli kapcsolatokban? A kapcsolatrendszerünk vagy a saját őszinteségbe vetett hitünk-e az erősebb támasz utunkon? Erős kérdések, erős válaszokkal.

A másik összetevő a Quimby zenéje, ami mindenféle francos életérzésünkre ír ravaszul fülbe/lábbamászó zenéket és gyomrot szorító vagy szívet melengető szövegeket. Amikbe sokszor bele sem gondolunk, csak élvezzük, „mert Quimby”. A darabban jó érzékkel, időnként bátran választottak számokat és kerülték el a közhelyes választásokat.

...nem minden keverékből lesz cuvee

De… a rendezői szándék talán túlságosan is szerette volna, hogy mindkettőből eleget kapjunk. Éppen és pont eleget. Ezért Moliert „emészthető hosszúságúra” húzta és helyes kis mai poénokkal dúsította. A felaszabaduló időben pedig jöttek a Quimby-dalok: jól meghangszerelve, szólamokra bontva, színházi musicalesre hangolva, szövegek és taktusok akkurátusan kijátszva.

A két önmagában ütős alapanyag mintha pont az erejét vesztette volna el.

Mint amikor várod a jegesen dermesztőt és az izzasztóan forrót – helyette langyosat kapsz. Vagy a fehér és vörös helyett ilyen semmilyen rózsaszínt.

Moliere egy Petri György szavaival előadott szappanoperává vált, ahol a szereplők nagy része fajsúlytalanul lebegett a drámai? kibontakozás? felé. Jellemző, hogy az egyik legemlékezetesebb figura a kb. 4 mondattal szereplő inas lett. A legemlékezetesebb pillanat pedig az, amikor a főhős a szerelem és düh hevében elhajította a darabban kulcsszerepet játsszó plüssmacik egyikét  (igen! tele volt velük a darab, de ez rendben volt) és szegényke átrepülve a színpad határait jelző paravánokon valószínűleg a Körös-holtágban landolt.
A nézősereg egy emberként szisszent fel, majd tört ki nevetésben (és minden elismerés Szinetár Dórának és Makranczi Zalánnak, hogy innen visszahozták a jelenetet).

A zenék pedig… látszott, hogy imádják, hogy énekelhetik őket. Ki ne imádná? Látszott, hogy gondot fordítottak a hangszerelésre. Jó volt érteni a szövegeket, hiszen szép színiiskolásan kimondtak minden szótagot, sőt! még el is mutogatták nekünk. De az egész egy jól megkoreografált és szinte teljesen kiherélt Quimby-haknivá alakult. Nem illet hozzá a bluesbrotheres kíséret, nem illet hozzá az operettszubrett szopránja, nem illettek hozzá a musicalsablonokból vett drámai előadásmódok.

Az előadásban voltak más, nehezen értelmezhető rendezői koncepciók is, de láttunk már máskor is tiszta fehérbe bújtatott, kerékpárokkal dúsított előadást - ez alapvetően működhet is. AZ, hogy nem értettük meg, hogy a főhősnőnek miért kellett szinte végig tolókocsiban ülő töröttlábúként játszania – legyen a mi fantáziátlanságunk számlájára írva. (Talán érzelmi félagyúságát és kapcsolati kiszolgáltatottságát mutattta?) De el nem gondolkodtatott, a darabhoz hozzá nem adott ez a momentum, viszont nagyon lecsökkentette a színészi játék lehetőségeit.

6 dolog, amiért mégis szerettük

A végére néhány dolog, ami miatt a fentiekkel együtt örülök, hogy jegyet váltottunk, ott voltunk:
·         A darabot Petri fordításában érdemes elolvasni, erre felhívta a figyelmet. És arra is, hogy ezek a dilemmák NEM a mai kor termékei
·         Gyerekekkel kimondottan kényelmes a Vízi Színház. Tudnak az előadás közben ficeregni, és a szellős ülésrend miatt akár ölbe is lehet őket venni; a kérdéseik folyamatos megválaszolásával sem zavarjuk a többi nézőt
·         A zene a gyerekek érdeklődését fenntartotta. Egy 9 évesnek a Quimby koncerten talán még sok (talán nem – 1 héttel korábban Nagyharsányban voltak életük első Q-koncertjén), így viszont „Anya, nekem tetszettek a zenék!” – mondta Valéria és ő beszélt rá bennünket, hogy maradjunk a 2. felvonásra is.
·         A színpadkép, a kosztümök kellemesek, időnként festőiek voltak
·         Gyönyörű környezetben töltöttünk a csillagos ég alatt 3 órát együtt
·         …és félve vallom be, de ha nem itt vagyunk, akkor az „Ezek megőrültek” aznapi részét nézték volna gyermekeink. És velük mi is, hát igen. Kell még magyaráznom bármit is?

Utóirat (megírást követő infók)

Érkezett egy cikk az előadásról, amiben elolvasható a darab koncepciója:
http://szinhaz.hu/budapest/47566-gondosan-osszevalogatott-csurhe-a-mizantrop-naplo-3